2012. április 29., vasárnap

Kitchen group

Hogy őszinte legyek, ennek a posztnak az ötlete már akkor megszületett , amikor megtudtam, hogyan van megszervezve az főzés Suderbyn. A közösségi kohézió fenntartása érdekében az étkezések együtt zajlanak. Reggeli, ebéd, vacsora egy nagy ovális asztal körül, nem ritkán 10-13 fővel. Mindezért naponta 2 ember felelős, ők az ún. kitchen group. A dolog önkéntes, a párok pedig állandóan cserélődnek.
Biztos voltam benne, hogy megírom első konyhás élményemet, ez következik most.

Nem titok, hogy eddigi konyhai előéletem csupán az éhenhalás elkerülésére elegendő képesség megszerzésére volt elegendő, ezért kissé aggódni kezdtem, amikor végiggondoltam a felelősséget, ami főzéssel jár. Félelmemet csak fokozta, hogy a felhasználható alapanyagok felével még életemben nem találkoztam, nevük, nem hogy angolul, de még magyarul sem mondana sokat.
Két hét kivárás és a többiek főző tudományának alapos letesztelése (csak, hogy tudjam, milyen magas lécet kell megugrani) után végül is felírtam magamat konyhásnak, páromnak pedig Lindát, a német lányt kértem fel, nem titkoltan azért, mert lenyűgözően magabiztosan mozgott kuszkusz és burgur között.
Ami még fontos, hogy a helyi "food policy" miatt minden bevásárló lista agy kezdődik: "Amit veszel, legyen helyi vagy szezonális vagy organikus (vagy mindegyütt) eredetű". De erről többet inkább később, mert az egész külön posztot érdemel!

A beavatás tehát keddre esett, de a munka már hétfő este elkezdődött a kenyér tészta dagasztással. Ehhez van egy basic recept, amit bárki feltuningolhat extrákkal, úgy mind magok, különböző lisztek, sajt stb...
A sütésre reggel kerül sor és a reggeli ezzel tulajdonképpen le is tudva, hiszen a reggeliző kellékek kipakolása a hűtőből nem kíván különösebben nagy rákészülést. Nekünk azonban kellett volna, hiszen a kenyér sütéssel elcsúsztunk, így abból nem evett senki reggel, ami csak azért volt bosszantó utólag, mert ezáltal csak ebédkor és vacsoránál tudtuk begyűjteni a dicséretek sokaságát. A lényeg, hogy tökéletest megközelítő kenyeret alkotott a német-magyar koprodukció.

Az ebéd csak azért marad emlékezetes, mert a paradicsomos tésztához felhasznált paradicsomos konzervek elmosogatása közben sikerült majdnem levágnom az egyik ujjamat. Ez ugyan sajnos lehetetlenné tette, hogy a konyhás pozícióval együttjáró mosogatásban a nap további részében közreműködjek =), nem akadályozott meg viszont abban, hogy neki vágjak az első palacsinta sütésemnek.

Kilenc újjal, otthonról érkező anyai tanácsokkal, nagy-nagy lelkesedéssel, és a gotlandi classic rock rádió patent háttérzenéivel (erről is írok majd egyszer, mert számomra még mindig kultúrsokk, hogy itt lehetséges például egy ilyen sorozatot leadni: black sabbath, iron maiden, metallica, foo fighters, chilli, tenecious D (!!!), offspring) és persze két óra egy helyben állással sikerült hiba nélkül, tökéletes programot bemutatva belépnem a palacsinta sütők mély tisztelettel és közszeretettel övezett táborába. Mert aki tud palacsintát sütni, az rossz ember nem lehet.
A mennyiség feljegyzése elmaradt sajnos, de én 30 és 40 közöttire saccolom, a lényeg, hogy egy darab se maradt, ami palacsintáról lévén szó nem meglepő. Épp úgy, ahogy egy étel nem lehet eléggé fokhagymás, palacsintából sem keletkezhet sose maradék.
Így lettem tehát kedden felkent paller sütő, aki nagy-nagy várakozással és megnövekedett önbizalommal tekint az egy hét múlva kezdődő házi főző verseny elé.

Természetesen fotózás is volt:





2012. április 27., péntek

Stockholm, Kärsögarden

Ebben a házban állítólag valamelyik királyi Herald, Oscar vagy Gustafson szelleme kísért (Kärsögarden)

Közlekedj okosan!

A tréning legérdekesebb attrakciója a forgathatható híd volt

Nem lehetett hazahozni

Stockholm

A "versenyunás" győztes illusztrációja (by Steven)

 Szabad szemmel sem lehetett sokkal többet látni

2012. április 26., csütörtök

4


Stockholm, Kärsögarden. A múlt hét 6 napját Stockholmban töltöttem, ahol a program szerint kötelező ún. „On-arrival” tréningen kellett részt vennem (természetesen hatod magammal). Igazság szerint nem örültem neki, hiszen éppen csak kezdtem megszokni a napi rutint, az embereket körülöttem, a kaját stb…
Továbbá el nem tudtam képzelni, hogy mit lehet tréningezni 4 napig az Európai Önkéntes Szolgálatról. Ugyanakkor örültem is, hiszen Stockholmban már voltam 2 éve egy villám látogatáson és akkor nagyon tetszett a város, így reméltem, hogy most ott tudom folytatni, ahol akkor abba hagytam a város felfedezését. A pénteken véget érő tréning utáni két szabad nap erre kitűnő lehetőséget nyújtott.

Már most látom, hogy túl sokat használtam a tréning szót, ezért tényleg csak röviden: kb. 8 másik, Svédországban dolgozó önkéntessel ültük végig a fejtágítást, mely javarészt a jogainkról, kötelességeinkről, a kulturális nehézségek leküzdésére adott jó tanácsokról, a tanulási folyamatról, a tapasztalatszerzésről szólt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt hasznos, mégis arról fog emlékezetes maradni, hogy az angol kolléga és én, hogyan próbáltunk „versenyt unni” a négy nap alatt (megjegyzem, ő nyert).
Külön említést érdemel, hogy királyi földön (a hely neve Kärsögarden) volt a szállásunk, egy egykor a királyi család tulajdonába tartozó 150 éves épületben. A külön említésnél is többel kellene tisztelegni az ellátásnak, ami minden nap így nézett ki: reggeli (másfél óra tréning) kávészünet (másfél óra tréning) ebéd (másfél óra tréning) kávészünet, ún. fíka (ami a svéd szieszta) (másfél óra tréning) vacsi, majd egész este korlátlan kenyér, vaj sajt és lekvár ellátás teával. Mindez iszonyatosan túlkalkulált mennyiségben, nagyon jó minőségben, és muszáj lelőnöm a poént: svédasztalos formában.
Ha még ideveszem, hogy a helyi étterem italt szerető séfje által sütött kenyeret nem túlzás az evés kapudrogjának nevezni, akkor korrektebb, ha azt mondnom, hogy volt egy evős-ivós tréningünk néhány előadással a szünetekben.

Mivel pénteken mindez véget ért, a kompánia úgy döntött, hogy ha már Stockholmban vagyunk, akkor töltsük ott, az amúgy is szabad hétvégénket.
A szombati napon sikerült három múzeumot is megnézni, ami pont eggyel több, annál, mint amit összeesés nélkül végig lehet járni egy nap alatt. Ennek megfelelően este, a Stockholmi múzeumok éjszakájának köszönhetően, ingyen meglátogatott Nemzeti Múzeumban már csak a tömeggel sodródtam a francia és flamand és persze svéd reneszánsz iskola mesterművei között.
Ezt megelőzően viszont óriási hibát elkövetve, vagy inkább engedve a csoportnyomásnak, megnéztük a Modern művészetek múzeumát, amiért a mai napig sajnálom a jegyárat és azt a több, mint két órát, amit különböző video installációk nézésével töltöttem.
Délután azonban, kárpótolandó magamat, felkerestem a Stockholmi fotó múzeumot (Fotografiska). A kárpótlás sikeres volt, ugyanis a rakparton, egy volt ipari épületből kialakított (ez Stockholmban nem túl meglepő), stevejobs szerűen szuper trendi múzeumban éppen André Kertész kiállítás ment, a mester párizsi időszakának képeivel. Egyértelműen 10 pont, a videó installációk emléke pedig ködbe veszett.

Apropó köd. A szállásunkra ugyanazzal a késői busszal jöttünk, mint amivel én két hete. (emlékeztetőül: kihalt ország út, hideg, távolban egy világítótorony fényei, sehol senki). Ez most is így volt, azzal a különbséggel, hogy olyan tej köd ülte meg a vidéket, hogy tényleg semmit nem lehetett látni 5 méteren túl. Egészen nem evilági érzés volt lesétálni azt a pár száz métert a házunkig és ha lett volna velem megfelelő fényképezőgép (igazából ha lett volna se tudtam volna valószínűleg használni), akkor most lenne néhány hajat ledobatóan remek ködös fényképem…
Ettől függetlenül, a következő küldetés, hogy a legközelebbi ilyen ködben kisétálunk a partra. Ami nem csak bátorság próba lesz, hanem egyben tájékozódási verseny is.

2012. április 15., vasárnap

Visby először

Utána néztem. Ritkán enged emebert ennyire közel magához.

Visby - kikötő

A partiőrség bárkája

Ez tényleg egy hátsóudvarban áll

A macska is a festői romot nézi


Az egyetlen megmaradt katolikus templom tornyai

3



Visby. Egy hét tapasztalata után mondhatom, hogy Gotlandon az időjárás olyasmi elvet követ, hogy két egymást követő nap nem lehet ugyanolyan az idő. Kiszámíthatatlan változatosságban követik egymást napos, beborult, viharos vagy csak csendes esős napok, sőt a sor ügye havazással indult még az első reggel.
Tegnap a napos, szokatlanul meleg következett a sormintában, így nem volt kérdés, hogy megnézem végre a várost.
Suderbyntől az országút mentén egy ún. bicikli sztráda vezet Visbybe (értsd kétszer szélesebb, mint otthon bármelyik bringa út és biztonságosan elválasztott az autóúttól). Mivel a táj mentes domboktól és nagyobb emelkedőktől, így a „közösségi-egysebis-libakergető” bicikli flotta egyik matuzsálem darabjával, kevesebb, mint fél óra alatt betekertem a 10kmre fekvő városba. Külön élmény volt végre kipróbálni a biciklizés zenehallgatás kombinációt, amit otthon, a kalandokkal teli budapesti utakon sose mernék megtenni.

De még mielőtt a mérhetetlenül szentimentális, vagyis útikönyvszerű leírása következne annak, amit láttam, néhány szó a városról. Vagyis egy kis történelem óra következik…
Ami legfontosabb: Visby nagyon-nagyon öreg, és mint a Balti tenger legnagyobb szigetének legnagyobb városa, nem meglepő módon gazdag és változatos történelme van. Természetesen az első lakói, kvázi megalapítói valamelyik viking csoportosulás volt, valamikor 500 as években. Az egyszerre farmer és kereskedő derék északiak még Bizáncig is elhajóztak egy jó fuvarért, ha kellett.
A X. századra az észak-európai kereskedelem már a Novgorod városával történő csencselésre épült, és ha egy üzlet beindul, szokták mondani, akkor nincs megállás, ami a Hanza szövetség megalapítását eredményezte, melynek Visby is hamar teljes jogú tagja lett.
A XII századra Visby a baltik régió legfontosabb találkozó helye, kereskedelmi központja lett; német, svéd, orosz, dán kereskedők tették át ide székhelyüket, aminek az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag egy évszázad alatt felépült egy kb 3000 ezres, kőházakkal, raktárakkal, számos templommal, kolostorral, tervezett csatornahálózattal (!!!), kövezett utakkal ellátott, az akkori viszonyok szerint „ultra-modern” város. Mindezt úgy, hogy csak a nyarakon lehetett építkezni a kemény telek miatt. Felépült még a várost félkörívben körül ölelő kőfal, majdnem 30 bástyával, számos kapuval, árkokkal és minden olyannal, ami a megfelelő feltételeket biztosította a nem kevés vérben gazdag eseményhez.

A fal mindamellett, hogy védelmet biztosított, beindította a társadalmi rétegződés folyamatát is, hiszen, onnantól, hogy állt a fal, az azon belüliek, az úgy nevezett burgherek, városi polgárok lettek, külön jogokkal, míg az azon kívüliek maradtak egyszerű parasztok, jogok és védelem nélkül. Ezért a paraszt-kereskedő státusz is ketté vált kereskedőre és földművelőre.

Természetesen a prosperitás nem tartott örökké, amint az európai kereskedelem súlypontja tolódott előbb délre, majd újra nyugatra, a balti kereskedelem veszített jelentőségéből, amit Visby erősen megszenvedett a XIV. századtól. Még felsorolás szerűen is figyelemre méltó az ún. történelem sötét oldalainak száma: nagyon jeges és hosszú telek, lefagyott termés, pusztuló állatok (és emberek), pestis 1350-ben, dán invázió és vérfürdő 1361-ben, a lübeckiek direkt nyíltláng használata a városban, majd, hogy a lelkek és a katolikus templomok is meg legyenek dolgozva, a reformáció itt is tette a dolgát.

A középkorban hirtelen felfejlődő, majd szintén hirtelen hanyatló városfejlődési pályának igazi jelentősége az utókorban látszik meg. A lelassuló vagy teljesen megálló fejlődés gyakorlatilag konzerválja a várost, az épületeivel, utcahálózataival, funkciótlanná váló falaival, romantikus romjaival. Ezekből nem nehéz ügyes város kitalálóknak pompás történelmi játszóteret és turisztikai látványosságot létre hoznia ötszáz évvel később.
Visbyben is ez történt. 1995-ben Világörökségi védettséget kapott minden, ami a falon belül van. A nyitott múzeum pedig meglehetősen sikeres és népszerű, hiszen évente 800 ezren (a város még ma is csak 22 ezres!!!) látogatnak ide.

És hogy néz ki ez ma?? Azt kell, hogy mondjam, hogy egészen fantasztikusan. A falat átlépve tényleg olyan, mintha egy időutazásban venne részt az ember és bele csöppenne a középkorba. Nagyon izgalmas dolog egy várost úgy felfedezni, hogy közben tudja az ember, hogy nem turistáskodni jött és a következő pár hónapban bármikor visszajöhet, magáénak tudhatja ezt a helyet. Az pedig különösen szép élmény volt, ahogy a több száz éves macskaköves utcákon végig zörögtem a biciklimmel. Olyan utcákon, melyek között nincs két párhuzamos, olyan házak között, melyek között alig van 100 évesnél fiatalabb. Gyakorlatilag minden négyzetcentiméter fényképre való lenne, és bár megfogadtam, hogy az első órában egy fényképet sem csinálok, hamar előjött a turista és kattintottam párat.

Az számomra egyelőre felfoghatatlan, hogyan lehet egy olyan helyen élni, ahol a házból kilépve arcon vág 1000 év történelme. Nem egy olyan katolikus templom és katedrális romot láttam, melyeket gyakorlatilag körbe építettek a reformáció óta. És ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy egyes házakból két dologra lehet rálátni: az utcára és például egy 600 éves domonkos kolostor romra. Hasonló a helyzet a még ma is lenyűgöző városfallal. Egyes házaknak a fal vagy egy bástya úgy része a hátsókertnek, mint máshol a szalonnasütő hely.

Mindez persze skandináv egyszerűséggel és tisztasággal van prezentálva, mindent áthat a rendezettség és a mértékletesség (utóbbi az árakra nem igaz :). Visby jelenkori sikerét az Észak-Európában egyedülállónak számító épített történelmi öröksége adja, az, hogy az egész belváros úgy néz ki, mint egy középkori skanzen, ahol történetesen emberek is laknak.

2012. április 11., szerda

2

Talán meglepő lehet, de ez a poszt nem az időjárásról, a munkáról, a vega kosztról, hanem azokról emberekről fog szólni akikkel itt együtt töltöm a napokat. A kép még nekem sem teljesen tiszta, de legalább négy csoportra lehet őket osztani: vannak, akik itt laknak permanensen (egy házaspár és a gyerekeik), vannak akik csak átmenetileg (egy család egy egy hetes babával, akinek még nincs neve), vannak az itt dolgozó munkanélküliek, akiket a szervezet valamilyen program keretében próbál vissza segíteni (!!!) a munkaerőpiacra, illetve vagyunk mi, önkéntesek. Illetve van a maradék, akiket még nem sikerült hova raknom.

Önkéntesek közül 2 en 10 hónapja, egy török lány pedig november óta van itt. Az újak, vagyis mi (német, lett, belga, spanyolx2, angol) pedig többé kevésbé április elseje óta. Értelemszerűen velük vagyok a legtöbbet, velük találkoztam először és őket fogom a legtöbbet látni a következő hónapokban. Biztos beteges, de sokszor azon veszem észre magamat, hogy kicsit kívülről figyelem, hogyan alakul ki egy olyan közösség, ami tényleg a semmiből, a semmiben lett összeeresztve. Értsd, nem csak egymásnak vagyunk ismeretlenek, de a hely is új mindenkinek. Próbálom az erasmus tapasztalatokat felidézni és általában arra jutok, hogy mi itt milyen lassan kerülünk egymáshoz közelebb. De persze ez kapitális ostobaság, hiszen arra az öt hónapra úgy tekintek most, mint egy pillanatra, itt pedig még egy hetet sem töltöttem el.

Közösségé alakulni, elfogadni a másik társaságát, netán baráttá válni hosszú és nehézkes munka, ma viszont szerintem egy fontos állomásához érkeztünk ebben a folyamatban. Azt gondolom, hogy a nevetésen kívül kevés dolog tudja jobban összehozni az embereket (talán az alkohol még?? :) Egy jókor elsütött vicc, egy közös poén, egymás ugratása nem csak a munkát teszi könnyebbé, de az egyik olyan univerzális élmény, ami minden nyelven, minden kultúrában ugyanazt jelenti. Közösen nevetni valamin, az a tökéletes pillanat, amikor mindenki teljesen tisztában van azzal, hogy éppen miről van szó. Ez pedig egy olyan közösségben ahol nincs egy olyan közös nyelv, amint mindenki tökéletesen meg tudja magát értetni, nagyon fontos lehet.

Persze eddig sem templomi csendben teltek itt a napok, de én nem nagyon tudtam olyan igazán őszintén nevetni semmin. Pedig szegény spanyol srác, aki erősen dadogja az angolt, gyakran lett és még lesz is nevetés tárgya, mert vagy ő nem érti miről van szó vagy mi nem értjük mit szeretne mondani. Ez pedig gyakran vagy inkább mindig mulatságosnak tűnik. Úgy látom, hogy van aki (nem titok, a lett lány) emiatt direkt bombázza kérdésekkel, hogy vicces szituációkat teremtsen. Még ha nem is a rossz indulat vezérli, akkor is a szolidaritás és az empátia részleges vagy teljes hiányáról árulkodik, amikor majdnem félre nyeli a villáját a röhögéstől egy-egy besült mondat után. Szóval ezek nem voltak igazi nevetések.
Viszont ma, amikor a második svéd óránkon azt játszottuk, hogy valaki kiment a szoba ajtaján, majd megint más valaki a bent maradók közül kopogott, aztán ajtó nyitás, hello, hogy vagy? jól vagyok, gyere be! (utóbbiakat értelemszerűen svédül) Sor került a spanyol srácra, aki kiment, majd a tanárnő kopogott, a spanyol pedig teljes nyugalommal visszakopogta a ritmust viszont az ajtót nem nyitotta ki. Mondani sem kell, hogy hatalmas nevetés lett belőle (még a tanárnő sem tudta visszatartani). Persze ez is egy nyelvi meg-nem-értés eredménye volt, még akkor is ha előtte öten már megcsináltuk ugyanazt, visszakopogás nélkül. De ezen most már én is egy jót tudtam nevetni.

2012. április 9., hétfő

Sunderbyn Ecovillage :)

Az ilyen kliséket nem lehet kihagyni az elején

Háttérben az ún. main house.

Hajlékunk

Igen, tudom. De lesz még ilyen giccs parádé...

Képek Budapest - Suderbyn viszonylatról

 A vonat állomás Nynköping-ben akár egy egy egyetemi kollégium is lehetne

Az első találkozás, de nem az utolsó

A sundeck éjszaka

A food market kategória neve nem túlzás

1

Amíg nem válik teljesen érdektelenné, megírom az ideutazás néhány érdekesebb történését. Viccelődtem sokat még indulás előtt azzal, hogy Nagy Utazás, Nagy Pénteken fedőnévvel láttam el azt a nem kevesebb, mint 14 órás kalandot, mely elvezet a Suderbyn nevű helyre.
Ez így is történt. Nem sokkal éjfél után leszálltam egytávolsági buszról, egy totál ismeretlen szigeten, egy kihalt, teljesen sötét országúton, ahol pár pillanat múlva egy velem szembe sétáló elemlámpa fénye köszöntött: "Hello Gabor!" Kicsit filmszerű pillanat volt.

Ezt megelőzően összesen 6 különböző közlekedései eszközzel, 6 átszállással utaztam jutottam el Visbybe. Sokan tudják, hogy utálok repülni. Tudatosan nem ablak mellé ülök, ami most nagyon jó választásnak bizonyult. A Skavsta repülőteret ugyanis olyan köd és hóvihar lepte el, amikor leszálltunk, hogy azt biztos nem akartam volna látni a magasból.

Eddig magamat olyannak gondoltam, aki egy ilyen szintű túrát kellő pontossággal tud megszervezni, aki felírja, hol, milyen irányba kell átszállni, mennyit kell várni, vagy éppen térképen előre megnézi merre kell elkezdeni sétálni egy átszálláshoz. Ez most is így történt, azzal az apró figyelmetlenséggel, hogy nem kalkuláltam bele azt, hogyha valahol valami csúszás történik (nem az én hibámból persze), akkor borul a terv csúcspontja, a 2005kor induló kompom. És abból következő csak másnap lett volna.
Persze volt csúszás. Nyköpingből a vonatom már 8 percet késett és amikor ennek tudatában megkérdeztem a kallert, hogy szerinte érdmes-e még erről a kompról gondolkodnom akkor nem volt őszinte igen a válasza. Én viszont őszintén el kezdtem aggódni...

Valahogy mégis behozták a késést és sikerült,a  tervek szerint másfél órával a komp indulása előtt megérkezni Nynäshamn községbe.  A nagy hajók iránt érzett megmagyarázhatatlan vonzódásomnak köszönhetően meglehetősen izgatott voltam, főleg úgy, hogy tudtam, elég jó helyen fogok ülni (a front lounge nevű kategória kényelmes fotelt, saját olvasó lámpát éés kitűnő kilátást jelent). A kompra felszállás egyébként pont ugyanolyan processzus szerint megy, mint egy repülőre. Azzal a különbséggel, hogy a becsekkolásnál itt még a személyit sem kérik el. A poggyászt pedig csak úgy elveszik mindenféle papír nélkül, de a láthatósági anorákba öltözött viking svéd biztosít róla, hogy vigyázni fognak rá.
Mivel a váróterem pontosan a dock mellett van, így két méterről lehetett végig nézni, hogyan köt ki az 1500 férő helyes piros fehér monstrum.
Valószínűleg a hoszú hétvégének köszönhető, de a váróteremben alapvetően két csoportba lehetett sorolni az embereket. Fiatal párok, illetve kis gyerekes családok kutyával (!!!), meg voltam én aki már alig várta, hogy induljunk.


Belülről a komp olyan, mintha az ikeában ülnék a fotel osztályon, sőt, az ún. food market részleg  (a legolcsóbb kategória) egész biztos, hogy ugyannak brainstormingnak az eredménye, mint az ikeás éttermek. Az először kicsit furcsa volt, hogy még el sem indultunk már voltak olyanok, akik megrakott tálcákkal kacsáztak vissza a helyükre. Gondoltam a magyar betegségnek (értsd: utazás során az ajtók csukódása után menetrendszerűen fellépő, csak otthoni szalámis zsemlével csillapítható evéskényszer) van svéd változata is csak itt egy kicsit többe kerül. De aztán rájöttem, hogy igazából bőven vacsora idő van, így nem feltétlen a 3 órás utazás unalmát megtörő cselekedet egy jó ráksaláta elfogyasztása!
Egyébként tényleg nagyon kellemes az út, leszámítva azt, hogy a megszokhatatlan hullámzás folyamatosan a rosszullét felé ringatta a gyomromat . Ettől függetlenül a sundeck részt (mondjuk úgy, hogy napozó, ami az én esetemben nem játszott) muszáj voltam kipróbálni. Persze a hajókázás iránt érzett romantika rögtön a semmibe vész, amint az ember meglátja a sötét hullámokat és habokat, amint lepillant a korláton túlra. És tényleg csak egy pillanatra, mert az erős szél és a jeges járófelület könnyen hozhat össze egy olyan csobbanást, aminek egyszeri merülés lenne a vége.
De nem lett, szerencsére...

Mire megérkeztem visbybe, a havas esőből sima eső lett. Nagy nehezen megtaláltam a buszom megállóját, ahol az embereknek fogalmuk sem volt a helyről, ahová menni szeretnék. a sofőr viszont látszólag képben volt. Szóval tudatosan rakott ki a semmi közepén, ahol hamarosan jött az elemlámpa, akit Kevinnek hívtak. Ő volt az egyszemélyes fogadó bizottság. Illetve egy hatalmas világító torony, amelynek a fénye az éjszakai esőben egészen fantasztikus volt. (azóta kiderült, hogy nem szokványos toronyról van szó. Inkább hasonlít egy rádió átjátszó toronyhoz, egy nagyon erős lámpával a tetején). A fénye azóta is bevilágít a szobánkba.

2012. április 7., szombat

Zéró pont

Ahogy sok minden más is, ez a blog is kicsit kapkodva, de leginkább késve indul el. A startvonalat már régen elhagytam, ezért is a cím, zéró pont. A beharangozó bejegyzésnek biztos biztos, hogy sokkal összeszedettebbnek kellene lennie,  de nem lesz az. Ezért csak vázlatosan ugrok bele ebbe a blogba, remélve, hogy később értelme is lesz mind annak amit írok. A lényeg: a következő 4 hónapot EVS önkéntesként egy svédországi szigeten, egy ökofaluban töltöm, ez a blog pedig a kinti történések hazaközvetítésére fog szolgálni. Amit tudni lehet még, hogy rajtam kívül 6 önkéntes kezdi meg munkáját áprilisban Gotland szigetén, pár kilométerre délre Visby városától. A lakhelyemül szolgáló falu a 2008-ban alakult azzal a céllal, hogy lehetőséget kínáljon az ökológiailag fenntartható életforma kipróbálására, ha tetszik újra megtanulására.

Az igazság pedig az, hogy már egy egész napja itt vagyok, így hamarosan özönleni fognak a bejegyzések. Legalábbis nagyon remélem.