Neoklasszikus közgazdaságtan és a kávés süti

Gotland természetvédelemre fogékony lakosságát egy meglehetősen jelentős ügy terelte össze az elmúlt napokban. A sziget északi részén új mészkőbányát szeretne nyitni egy vállalat, egy olyan területen, aminek már régen nemzeti parknak kellene lennie. A mészkő az észak-svédországi acélipar egyik nyersanyaga lenne. Az egész kezdeményezés több évtizede formálódik, így sikerült a kérdéses földterületeket egyenként felvásárolni a mezőgazdaságot feladó/elhagyó gazdálkodóktól vagy a különböző bírósági köröket végigjárni a menetrendszerűen érkező fellebbezések miatt. Az ügy azonban a végéhez közeledik, hiszen – ha jól értettem a tényállást – a napokban zajló közmeghallgatás sorozat végén a gotlandi régió képviselői döntést fognak hozni.

A dolog már önmagában is érdekes, de persze nem került volna ide, ha nem lenne hozzá valami közünk. A gotlandi ügyekben jól tájékozott helyi kollégáknak köszönhetően néhányan részt vettünk a szerda reggeli nyilvános közmeghallgatásra szervezett demonstráción.

Itt nagyon sok érdekes történést elehetne elmesélni: kezdhetném azzal, hogy a pár napja velünk lakó argentin aktivista úgy felpörgött a tüntetés szó hallatán, hogy dobokkal és flyrekkel szerette volna előző nap, a jólétbe szenderült svédeket a részvételre buzdítani Visby főterén. Biztos vicces lenne leírni a többiek arcát, amikor megláttuk a nem kevesebb, mint 5 főből álló demonstrációt, mely inkább fűben ülős énekléssel, mintsem a polgári engedetlenség egyik szabadon választott eszközével próbálta meg felhívni a figyelmet a veszélybe kerülő természeti értékekre. Én mégis inkább úgy döntöttem, hogy a délelőtt legtanulságosabb momentumát írom meg.

Másfél óra után, a meghallgatás szünetében, feladtuk helyünket a béke körében és a kávé és süti hírére bementünk az épületbe, ahol addig a pro és kontra érvekkel dobálták egymást az érintettek. Amíg mi majszoltuk a remek édességet és azon gondolkoztunk, hogyan kéne ebből minél többet hazavinni, megjelent egy úr, aki olyan magától értetődően kezdett velünk társalogni, mintha csak ezért lett volna ott, hogy bennünket szóval tartson.

Kiderült, hogy szereti a kávét és mindemellett a bányatársaságot képviseli. Számára is világossá vált, hogy ha rajtunk múlna, akkor mi inkább a fákra szavaznánk a külszíni fejtés helyett, még akkor is, ha tényleg csak keveset tudtunk az egész dologról. Ami viszont ezután következett azon még órákig rugózott az agyam.

Az úr (aki egyébként egy kiöregedett monopoly figurára hasonlított, csak a cilinder hiányzott a fejéről) gyakorlatilag pár percben felmondta a neoklasszikus közgazdaságtan mantráját. A kitermelés melletti bázis érve megindítóan egyszerű volt: ki kell termelnünk, mert az embereknek szüksége van mészkő segítségével előállított acélra, és ha nem ők termelik ki, akkor majd más fogja.

Megrendíthetetlenül hitte, hogy az acéltermeléshez felhasznált természeti erőforrásokat (mint vasérc, szén stb) csak az aggódó zöldek tartják kimeríthetőnek, hiszen (és itt kell nagyon figyelni), a piac, az árképző kereslet-kínálat görbéivel, majd megmondja, hogy mely nyersanyag meddig termelhető ki gazdaságosan. Nem számít, miből mennyi van a föld alatt, nem számít mekkora lesz a biodiverzitás veszteség egy erdő kiirtása után, a lényeg, hogy fenntartsuk a termelést, és ha egy adott nyersanyagot (a kimerülés folytán) magasan áraz be a piac, majd a technológiai fejlettségünk képes lesz helyettesítőt találni. A gondolatmenet lényege tehát, hogy nem véglegesen kimerítettünk egy környezeti erőforrást, hanem csak addig a pontig használtuk, amíg a piac azt jónak találta. Ez lenne az optimum pont a társadalom számára.

Az urat hallgatni olyan volt, mintha egy élőkönyvtárban lettem volna, ahol a kínálatból a piaci fundamentalistát kölcsönöztem volna ki. El lehet olvasni bármennyi könyvet a mainstream közgazdaságtan kritikájáról, lehet tanulmányozni, hogyan jutatta saját magát válságba a mindent vinni akaró közgazdaságtan, annál tanulságosabb lecke úgysincs, amikor a személyes találkozás a kerete az eszme cserének. Gyakorlatilag betűre hallottam vissza a technológiai optimizmus hittételét, miszerint, a környezeti problémákra majd a tudomány és a technológia kéz a kézben talál megoldásokat, tehát nincs ok az aggodalomra. Pedig van, amíg emberek hiszik, hogy a jövő a még több, még nagyobb, még fejlettebb és nem látják, hogy a technológia nem a megoldás, hanem maga a probléma.

Ha az úr történetesen ökológiai közgazdász lett volna, akkor a holisztikus szemléletnek megfelelően sorra vette volna az ökológiai és társadalmi szempontokat is, úgy, mint az egyedülállóan gazdag biodiverzitást és a védett fajok sokaságát a kijelölt területen, az egész sziget ivóvízbázisát és néhány kisebb falu fennmaradását veszélyeztető külszíni fejtést és a megnövekedő közlekedést, de a sort sokáig lehetne folytatni.

Nem tudom született e döntés a héten, de azt nehéz elképzelni, hogy ezen a békés szigeten egy ilyen mértékű beruházás megvalósuljon. Az biztos, hogy a svéd monopoly embertől tanult leckét megőrzöm magamnak. Valószínűleg fogalma sincs róla, mennyit tanultam tőle az alatt a pár perc alatt, amíg a kávés süti egy asztalhoz sodort minket.