A farm ahol élnek

Gotlandi utazásaim eddig meglehetősen egyhangúak voltak, abban az értelemben, miszerint vagy Visbyt vagy a sziget valamelyik partját célozták meg. Egyhangúság ide vagy oda, igazából egyikkel sem tudok betelni: Visby középkori hangulata állandóan a Gyűrűk ura sorait és képeit pörgeti a fejemben, a tenger látványa, pedig még mindig hosszú percekre le tud bénítani. Gotland azonban éppen elég nagy ahhoz, hogy a belső vidéke valami mást is tartogasson az ember számára, viszont éppen elég kicsi, hogy kényelmesen lehessen egynapos bringa túrákat tenni, a középpontot célozva.

A középpontot pedig Roma-nak hívják, éppen úgy, mint azt a másikat, olaszországban. Bár az olaszban még nem voltam, valószínűleg nem állítok merészet, ha azt mondom, hogy sok hasonlóság nincs a kettő között. Egyet azért meg lehet említeni: a gazdag történelmüket. A gotlandi Roma a vaskor óta lakott település, központi elhelyezkedésének köszönhetően pedig évszázadokig a sziget közigazgatásának centruma, az éves „megyegyűlések” és vásárok gazdag és virágzó helyszíne volt. Ebből azonban ma már semmi nem látható, viszont nagyon is látható az a kolostor, amit a cisztercita rend épített ide a kora XII. században, illetve látható lenne, ha a reformáció heves városkép formáló erői nem csináltak volna ebből is festői romot. A szerzeteseket szétkergették, a kolostor köveiből pedig felépítették a megyei kormányzó kúriáját, ami viszont már tényleg látható és látogatható, a hozzá tartozó majorsággal együtt. A rezidenciában helyet kapó étterem és kávézó, illetve a kézműves és szuvenír bolt mellett egy nagyon patent és korszerű, ingyenes, múzeum van berendezve, pont annyi információval és érdekességgel, amelyre a látogató később is emlékezni fog. Én is ezért tűnök most olyan okosnak.

De az útikönyvben írtakon kívül más érdekességeket is meg lehetett figyelni az út során, ezért a klasszikus útleírásnak itt vége.

A sziget belseje értelemszerűen kevésbé vonzó annak a rengeteg sok svéd közép és felsőosztályú családnak, akiknek Gotland a nyári vakáció első számú célpontja. A már sablonszerűen gyönyörű nyaralókat és hétvégi házakat itt felváltják a mezőgazdasági munkák helyszínei: farmok, szántók, legelők, erdők.

Pislákol bennem némi érdeklődés az agrárium iránt, különösképpen annak történelme és a történelméből összerakható tendenciaszerű változások érdekelnek. A „honnan-hová” kérdésre kerestem válaszokat a szakdolgozatomban is, amely egy alföldi tanya vidék egykor volt tanya központjának agrár- és társadalomtörténetét dolgozta fel. A diktatúra által levezényelt agrár-rendszerváltása révén alkalmazni kezdett ipari alapú mezőgazdasági módszereknek, a tanyasi életforma éppen az ellenkezője volt, ezért módszeresen pusztítani kellett. Ahol én kutakodtam ott pusztult is, ezért maradtak a térképek, helyleírások, beszámolók, na meg a fantáziám, hogy legyen némi fogalmam arról, hogyan épülhetett fel az öt-hat évtizeddel ezelőtti tanyavilág. Sőt, tavaly nyáron rövid időre ki is próbálhattam, milyen egy tanyán dolgozni, ennek ellenére sosem sikerült teljes képet alkotnom arról, hogyan is nézhetett ki az a laza település szerkezet, ahol a külterületi tanyák elszigetelt és zárt jellege, a belterületi tanyaközpontban felépült állandó lakhellyel alkotott jól működő termelő egységet.

A gotlandi vidéken „nyitott szemmel” biciklizve kicsit talán közelebb kerültem a megoldáshoz. A belső-gotlandi települések nagyon aprók, de nagyon sűrűn hálózzák be a szigetet. Ha pedig a táj nem lenne masszív fenyvesekkel tagolva, akkor valószínűleg templomtól templomig lehetne ellátni, hiszen a sziget földrajzi értelemben síkság, legmagasabb pontja mindössze 89 méter.

A magyarországi faluképhez szokott szemnek ezek a települések nem is tűnnek igazi falvaknak, hiszen a helyiségnév táblák nem ritkán közvetlenül a központi helyen fekvő templom mellett kapnak helyet. A templommal pedig ki is merülnek a települési funkciók, sehol egy iskola vagy óvoda, élelmiszerbolt vagy virágárus, de még egy taknyos talponálló takaros vendéglő sincs. Már pedig Ladányi tanár úr annak idején azt mondta, hogy ha a kocsma is bezár, akkor vége van a településnek. Ezek azonban még élnek, még ha erre bizonyítékot nem is a faluközpontokban találunk.

A vidék ugyanis négyzetcentiméter alapossággal van művelésbe fogva: búza, repce, burgonya, védett erdő, legelő, és mindezek között pedig kiszámíthatatlan változatosságban egymástól látótávolságra egy-egy tanya áll, tankkönyvszerű képet adva ezzel a mezőgazdaság tájkép alkotó jelentőségéről.

Ebbe a tájképbe pedig különösen remek dolog belebiciklizni, mert megunhatatlan látnivalót nyújtanak a már-már kínos tökéletességgel felépített farmok. Nincsenek több emeletes, hivalkodóan színes lakóházak, kőoroszlánnal és az ízlés hiányának bántó nyilvánvalóságával. Ellenben vannak vörösre mázolt gazdasági épületek, példásan rendben tartott „cottage” házak virággal, eper kerttel, pázsittal és persze a svéd nemzeti lobogóval, ami büszkén ott lobog mindenhol. Az egész képről ordít, hogy mindez nem egy-két év alatt lett össze traktorozva, generációk hosszú sora hagyta rajta kézjegyét a gazdaságokon. Itt ugyanis a történelmi kontinuitást nem az alkotmányban hozzák létre, hanem mindennap megélik és hozzátesznek egy kicsit.

Bezzeg otthon, a mezőgazdaság az egyik leginkább „rendszerváltásokkal” sújtott területe az országnak, ha az elmúlt száz év megszakításokkal teli történetét nézzük. A felülről vezérelt átalakítások annyiszor teremtettek új viszonyokat az agráriumunkban, hogy a mély tisztelet lenne a legkevesebb, amire a még mindig földből élők számíthatnának a társadalomtól. Sajnálatos, hogy a csillapíthatatlan étvágyú politikai akarat jelenleg is a szemünk előtt formálja saját képére a vidéket, a lehetőséget sem adva a többség tisztességes gyarapodására.

De ne legyen ennyire demagóg a vége, biztos vagyok benne, hogy itt is vannak gondok és nehézségek. Tudom például, hogy egyre a működő és termelő farmok száma folyamatosan csökken, ami mutatja, hogy a generációs kontinuitás már messze van a tökéletestől. De ezek nem látszanak a nyekergős biciklim nyergéből, bár nagyon jó lenne többet megtudni erről az oldalról is. Egyszer, talán.

De addig is marad a Gotland iránt érzett leplezetlen rajongásom, amit ezzel a poszttal csak még inkább nyilvánvalóvá szerettem volna tenni. Azt gondolom sikerült.