Hirtelen felindulásból osztriga

 Van egy sziget Gotland északi csücskénél, Farö a neve. Ha a név hallatán a filmesztétáknak készülő mozi molyok légzése elakadt egy pillanatra, akkor annak, azaz oka, hogy ők tudják, amit én ideérkezésemig nem: ez az a sziget ahol a nagy svéd filmrendező Ingmar Bergman életének jelentős részét töltötte, filmjeinek szintén jelentős részét forgatta, sőt, a mester végső nyughelye is itt található. A helyet körbelengi a kultusza, olyannyira, hogy évente „Bergman hetet” tartanak, amiről akkor szereztem tudomást, amikor az ez évi műsorfüzet a kezembe akadt pár héttel ezelőtt. Átlapozva, szemeim előtt az embrió állapotú művészetek völgyéhez hasonló rendezvény képe villant be: a már bántóan tökéletes környezet, pajta színház és mozi, no meg persze a megborultan andalgó tej szőke svéd művészlelkek.

Számomra nem volt kérdés, hogy menni kell, nem feltétlenül a vetítések, hanem a várhatóan különleges hangulat miatt, illetve én még nem voltam a szigeten, ezért a kétnaposnak tervezett, sátorban alvós és biciklizős terv Bergmannal vagy a nélkül, nálam hezitálás nélküli igent kapott volna. De a tervek azért vannak, hogy bedőljenek. A miénk bedőlt, de szerencsére nem a rossz irányba.

A múlt szombatra tervezett indulást már a startvonalnál meghiúsította egy sebtében bejelentett és megtartott „Alternatív közgazdaságtan és a közösségi bankok kezdőknek” című workshop, amit a JAK közösségi bank két képviselője tartott nekünk. Sőt, némi tesze-toszaság után az egészet átterveztük egy, egy napos, oda-vissza kirándulásra, vasárnapra, aminek egyáltalán nem örültem.

Búslakodásra azonban nem volt sok időm, ugyanis a semmiből érkező ún. argentin improvizációnak köszönhetően öt óra magasságában már  Farö szigete felé autóztam, Steven és a két argentin, Leo és Maria társaságában. De mielőtt tovább mesélnék, tudom, hogy ez az improvizásiózás némi magyarázatot követel.

Közel másfél hónapja lakik velünk az említett argentin pár, a lány táncos-és-énekes-és-színésznő (vagy valamelyik a háromból), a fiú pedig egy hátizsákos előéletű, ökomozgalmár, aki Svédországban keres önkénteseket a saját ökofalujának ez év decemberétől. Velünk dolgoznak mindennap, miközben ún. öko-tango workshopokat tartanak Visbyben, ahol hirdetik a projektjüket és talán némi pénzt is keresnek.

Különböző országokból származó emberekkel való huzamosabb együtt élés alatt sokat lehet tanulni saját személyiségünk határairól, az önismeret egy talán magasabb fokát is el lehet így érni. Én legalábbis biztosan tudom már, ami eddig sem volt nagy titok, hogy az ún. ad hoc jellegű, semmiből előrángatott hirtelen ötleteknek, a még hirtelenebb kivitelezése nem mindig fér bele az én kicsit lassabb ötletelés-és-végrehajtás processzusomba.

Az viszont jól látszik, hogy ők temperamentumból magasabb forráspontút kaptak annak idején, vagyis az improvizációs készségüket haladó szintűre lehetne jelölni. Ez persze nem jelent mindig rosszat a környezetük számára (vagyis számunkra), hiszen előfordul, hogy a hirtelen jött ihlet néhány reggeli palacsintának jelent rövid idejű létezést, ami a még a komor reggeleket is fel tudja vidítani. De amikor a váratlan ötlet célja az, hogy az elmúlt évtizedek argentin politikai gazdasági és társadalmi mélyrepülését összefoglaló dokumentumfilmet nézzünk, egy olyan vasárnap délután, amire én csendes olvasást terveztem, akkor nem tudok őszintén mosolyogni, igaz, nemet mondani se. A sort sokáig lehetne folytatni, de a történet miatt érdemes a legutolsó ilyen hirtelen ötletig ugrani.

Szóval, a lehangolónak ígérkező egy helyben topogó szombat délután akkor kezdett az argentin tangó ütemére gyorsulni, amikor a pár hölgy tagja meggyőzött minket, hogy kocsival olcsóbb lenne elmenni és még az nap este visszajönni. Ha négyen megyünk a költségek negyedelődnek és mindenki csak nyerne az üzleten: ő meg tudna nézni egy nagyon várt színházi előadást, mi pedig a filmünket, és ha még felcsatolunk két bringát, akkor talán kicsit körbe is tudunk nézelődni. Ezen igazából nem volt, mit gondolkodni.

A késői indulás, a majdnem elfelejtetett tankolás és a fesztivál tenyérnyi méretű útbaigazító táblái miatt éppen hatra értünk a mozi bejáratához, ahol megtorpant a nagy lelkesedésünk, ami elsősorban a nagyon kellemes késő tavaszias időnek (pesti értelemben késő tavaszias), illetve a táskámban lévő két sörnek volt köszönhető. Végül is nagyon kulturáltan, tanult ember módjára, a klasszikus pro vs. kontra összevetéssel döntöttük el, hogy sokkal izgalmasabb a tengert a partról sörözve nézni, mint egy sötét vetítőteremben a filmvásznon.

Visszaút. A terv az volt, hogy amint a film véget ér mi visszatekerünk a színházhoz, majd együtt indulunk vissza. Némi késéssel ezt meg is tettük, azonban újabb nem várt húzással álltak elő az argentin útitársak. Az autón hagyott üzenet a szomszédos étterembe irányított minket, ahol ők nem csak az előttük lévő nagy tál garnéla rákot, hanem a minősíthetetlenül rossz előadást szedték darabokra. Az étterem egyébként egy halászkunyhóból lett kialakítva, oly közel a tengerhez, hogy ha lehetséges lett volna, hogy minden vendég, köztük mi is, egy percre elhalkuljon, akkor biztos, hogy a tenger zúgása lett volna a megunhatatlan háttérzaja annak a feldolgozhatatlanul gazdag vacsorának, ami ezután következett. Mivel már szédelegtünk az éhségtől ezért becsatlakoztunk a rákok nem kis munkát jelentő elfogyasztásába, sőt erre még rárendeltünk (vakon) egy két személyes tálat négyünknek, amiről csak sejtettük, hogy szintén halas-rákos lesz. A sejtés bejött, mert nem sokkal később, amikor még az előző adagot sem fejeztük be, kaptunk meg egyszer annyi garnélát, egy félbevágott homárt, egy fekete és fehér színű rákot (passz) és ha ez még nem lenne elég akkor még pár osztrigát is. Hal tehát nem volt rajta, de nem is hiányzott.

Amíg barátkoztam a látvánnyal, lepergett előttem egy nagy snittbe vágva az összes, főzős tévés műsor, amiben teljesen hétköznapinak beállítva főztek tenger gyümölcseit főztek, míg én a kanapémban sóvárogtam hasonló élmény iránt. De most eljött a pillanat, amikor gondolatban biccenthettem Jamie Oliver, Gordon Ramsay, Keith Floyd, és persze Bede Robi felé, majd felhörpintettem első osztrigámat. Majd a másodikat is, ami mellesleg sokkal jobb ízű volt, mint az első. Majd szépen lassan jött a többi ínyenc falat, nem részletezem, mert nem lenne fair.

A kedélyes habzsolásba forduló vacsorát a halszagú tökéletességből Steven felismerése billentette ki pár percre. Ő volt az egyetlen ugyanis, akinek eszébe jutott, hogy a haza utunk végletesen függ a két szigetet összekötő kompjárattól. Mert az egy dolog, hogy nappal öt percenként indulnak az öt perces útra, de az már nem tűnt magától értetődőnek, hogy 10 óra után is közlekednek még. Kissé megcsappant az étvágyam a gondolattól, hogy az autóban kell töltenünk az éjszakát, amik itt még mindig tudnak 10 fokosra hűlni. De a 2012-es Bergman hét műsorfüzete még egyszer utoljára hasznossá vált, amikor elérhetővé tette a komptársaság telefonszámát, amely segítségével hamar megkaptuk a megnyugtató válasz: a komp egész éjszaka közlekedik, óránkét kettő, nincs ok a kapkodásra. A jó hír ellenére nem jött vissza az étvágyam, sőt a kezeim intenzív hal és tenger szagától időnként már a szédülés kerülgetett, amit biztosan jól lehetett volna kezelni egy pohár borral, de a számla alacsonyan tartása fontosabb volt, mint a helyzet gasztronómiailag tökéletes kiélvezése. A vacsora így is nagyon kellemes volt: hallgatni Leot ahogy nem szép dolgokhoz hasonlítja a korábban látott előadást (ami inkább volt felolvasó est, ha jól értettem), illetve közben nézni Maria-t, ahogy hibáját elismerően bólogat. Az egész este a maga váratlan húzásaival túlságosan tökéletesnek tűnt, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem kértük a számlát. Mert, hogy az újabb váratlan húzás maga a végösszeg volt, amit mi egy árkategóriával lejjebb kalkuláltunk. Hamar kiderült, hogy az ok egészen prózai volt: a pincérnő az egy darab két személyes tálat négyünknek rendelést, két darabnak vette fel (étteremi matek), ez pedig erősen odacsapott az összegnek. Mégis egyetértés volt abban, hogy a dolog megérte, hiszen van egy vicces közös történetünk, ettünk egy igazán remek vacsorát (ami összehasonlíthatatlanul túlszárnyalt mindent, amit eddig itt ettem) és láttuk Farö szigetének egy kis részét. Mit lehetne ennél többet kívánni egy fél szombat délutántól?

Például, azt hogy legyen egy kicsit közelebb. Hazaérkezésünk után ugyanis kiszámoltuk a lekocsizott kilométereket és órákat, majd keserűen megállapítottuk, hogy azok így együtt bizony éppen a dupláját mutatják az előzetesen vártaknak. A kirándulás elméleti origója (autóval olcsóbb, mint busszal), tehát egyértelműen megdőlt, de abban a pillanatban se, sőt azóta se éreztem, hogy ezt bár milyen szinten is bánnám. Sőt, ha lenne rá lehetőség, újra mennék, és akkor már nem kellene hozzá Bergman se, csak a tengernyi türelem a rákok szétszereléséhez.