Van egy sziget Gotland északi csücskénél, Farö a neve. Ha a
név hallatán a filmesztétáknak készülő mozi molyok légzése elakadt egy
pillanatra, akkor annak, azaz oka, hogy ők tudják, amit én ideérkezésemig nem:
ez az a sziget ahol a nagy svéd filmrendező Ingmar Bergman életének jelentős részét töltötte, filmjeinek szintén jelentős részét forgatta, sőt, a mester
végső nyughelye is itt található. A helyet körbelengi a kultusza, olyannyira,
hogy évente „Bergman hetet”
tartanak, amiről akkor szereztem
tudomást, amikor az ez évi műsorfüzet a kezembe akadt pár héttel ezelőtt.
Átlapozva, szemeim előtt az embrió állapotú művészetek völgyéhez hasonló
rendezvény képe villant be: a már bántóan tökéletes környezet, pajta színház és
mozi, no meg persze a megborultan andalgó tej szőke svéd művészlelkek.
Számomra nem volt kérdés, hogy menni kell, nem
feltétlenül a vetítések, hanem a várhatóan különleges hangulat miatt, illetve én
még nem voltam a szigeten, ezért a kétnaposnak tervezett, sátorban alvós és
biciklizős terv Bergmannal vagy a nélkül, nálam hezitálás nélküli igent kapott
volna. De a tervek azért vannak, hogy bedőljenek. A miénk bedőlt, de
szerencsére nem a rossz irányba.
A múlt szombatra tervezett indulást már a startvonalnál
meghiúsította egy sebtében bejelentett és megtartott „Alternatív közgazdaságtan és a közösségi bankok kezdőknek” című workshop,
amit a JAK közösségi bank két képviselője tartott nekünk. Sőt, némi
tesze-toszaság után az egészet átterveztük egy, egy napos, oda-vissza
kirándulásra, vasárnapra, aminek egyáltalán nem örültem.
Búslakodásra azonban nem volt sok időm, ugyanis a semmiből
érkező ún. argentin improvizációnak köszönhetően öt óra magasságában már Farö szigete felé autóztam, Steven és a két
argentin, Leo és Maria társaságában. De mielőtt tovább mesélnék, tudom, hogy ez az
improvizásiózás némi magyarázatot követel.
Közel másfél hónapja lakik velünk az említett argentin pár,
a lány táncos-és-énekes-és-színésznő (vagy valamelyik a háromból), a fiú pedig
egy hátizsákos előéletű, ökomozgalmár, aki Svédországban keres önkénteseket a
saját ökofalujának ez év decemberétől. Velünk dolgoznak mindennap, miközben ún.
öko-tango workshopokat tartanak Visbyben, ahol hirdetik a projektjüket és talán
némi pénzt is keresnek.
Különböző országokból származó emberekkel való huzamosabb
együtt élés alatt sokat lehet tanulni saját személyiségünk határairól, az
önismeret egy talán magasabb fokát is el lehet így érni. Én legalábbis biztosan
tudom már, ami eddig sem volt nagy titok, hogy az ún. ad hoc jellegű, semmiből előrángatott hirtelen ötleteknek, a még
hirtelenebb kivitelezése nem mindig fér bele az én kicsit lassabb
ötletelés-és-végrehajtás processzusomba.
Az viszont jól látszik, hogy ők temperamentumból magasabb
forráspontút kaptak annak idején, vagyis az improvizációs készségüket haladó szintűre lehetne jelölni. Ez
persze nem jelent mindig rosszat a környezetük számára (vagyis számunkra), hiszen
előfordul, hogy a hirtelen jött ihlet néhány reggeli palacsintának jelent rövid
idejű létezést, ami a még a komor reggeleket is fel tudja vidítani. De amikor a
váratlan ötlet célja az, hogy az elmúlt évtizedek argentin politikai gazdasági
és társadalmi mélyrepülését összefoglaló dokumentumfilmet nézzünk, egy olyan
vasárnap délután, amire én csendes olvasást terveztem, akkor nem tudok őszintén
mosolyogni, igaz, nemet mondani se. A sort sokáig lehetne folytatni, de a történet
miatt érdemes a legutolsó ilyen hirtelen ötletig ugrani.
Szóval, a lehangolónak ígérkező egy helyben topogó szombat
délután akkor kezdett az argentin tangó ütemére gyorsulni, amikor a pár hölgy
tagja meggyőzött minket, hogy kocsival olcsóbb lenne elmenni és még az nap este
visszajönni. Ha négyen megyünk a költségek negyedelődnek és mindenki csak
nyerne az üzleten: ő meg tudna nézni egy nagyon várt színházi előadást, mi
pedig a filmünket, és ha még felcsatolunk két bringát, akkor talán kicsit körbe
is tudunk nézelődni. Ezen igazából nem volt, mit gondolkodni.
A késői indulás, a majdnem elfelejtetett tankolás és a
fesztivál tenyérnyi méretű útbaigazító táblái miatt éppen hatra értünk a mozi
bejáratához, ahol megtorpant a nagy lelkesedésünk, ami elsősorban a nagyon
kellemes késő tavaszias időnek (pesti értelemben késő tavaszias), illetve a
táskámban lévő két sörnek volt köszönhető. Végül is nagyon kulturáltan, tanult
ember módjára, a klasszikus pro vs. kontra összevetéssel döntöttük el, hogy
sokkal izgalmasabb a tengert a partról sörözve nézni, mint egy sötét
vetítőteremben a filmvásznon.
Visszaút. A terv az volt, hogy amint a film véget ér mi
visszatekerünk a színházhoz, majd együtt indulunk vissza. Némi késéssel ezt meg
is tettük, azonban újabb nem várt húzással álltak elő az argentin útitársak. Az
autón hagyott üzenet a szomszédos étterembe irányított minket, ahol ők nem csak
az előttük lévő nagy tál garnéla rákot, hanem a minősíthetetlenül rossz
előadást szedték darabokra. Az étterem egyébként egy halászkunyhóból lett
kialakítva, oly közel a tengerhez, hogy ha lehetséges lett volna, hogy minden
vendég, köztük mi is, egy percre elhalkuljon, akkor biztos, hogy a tenger
zúgása lett volna a megunhatatlan háttérzaja annak a feldolgozhatatlanul gazdag
vacsorának, ami ezután következett. Mivel már szédelegtünk az éhségtől ezért
becsatlakoztunk a rákok nem kis munkát jelentő elfogyasztásába, sőt erre még
rárendeltünk (vakon) egy két személyes tálat négyünknek, amiről csak sejtettük,
hogy szintén halas-rákos lesz. A sejtés bejött, mert nem sokkal később, amikor
még az előző adagot sem fejeztük be, kaptunk meg egyszer annyi garnélát, egy
félbevágott homárt, egy fekete és fehér színű rákot (passz) és ha ez még nem
lenne elég akkor még pár osztrigát is. Hal tehát nem volt rajta, de nem is hiányzott.
Amíg barátkoztam a látvánnyal, lepergett előttem egy nagy snittbe
vágva az összes, főzős tévés műsor, amiben teljesen hétköznapinak beállítva
főztek tenger gyümölcseit főztek, míg én a kanapémban sóvárogtam hasonló élmény
iránt. De most eljött a pillanat, amikor gondolatban biccenthettem Jamie Oliver,
Gordon Ramsay, Keith Floyd, és persze Bede Robi felé, majd felhörpintettem első
osztrigámat. Majd a másodikat is, ami mellesleg sokkal jobb ízű volt, mint az
első. Majd szépen lassan jött a többi ínyenc falat, nem részletezem, mert nem
lenne fair.
A kedélyes habzsolásba forduló vacsorát a halszagú
tökéletességből Steven felismerése billentette ki pár percre. Ő volt az
egyetlen ugyanis, akinek eszébe jutott, hogy a haza utunk végletesen függ a két
szigetet összekötő kompjárattól. Mert az egy dolog, hogy nappal öt percenként indulnak
az öt perces útra, de az már nem tűnt magától értetődőnek, hogy 10 óra után is közlekednek
még. Kissé megcsappant az étvágyam a gondolattól, hogy az autóban kell
töltenünk az éjszakát, amik itt még mindig tudnak 10 fokosra hűlni. De a
2012-es Bergman hét műsorfüzete még egyszer utoljára hasznossá vált, amikor elérhetővé
tette a komptársaság telefonszámát, amely segítségével hamar megkaptuk a megnyugtató válasz: a
komp egész éjszaka közlekedik, óránkét kettő, nincs ok a kapkodásra. A jó hír ellenére
nem jött vissza az étvágyam, sőt a kezeim intenzív hal és tenger szagától időnként
már a szédülés kerülgetett, amit biztosan jól lehetett volna kezelni egy pohár
borral, de a számla alacsonyan tartása fontosabb volt, mint a helyzet
gasztronómiailag tökéletes kiélvezése. A vacsora így is nagyon kellemes volt:
hallgatni Leot ahogy nem szép dolgokhoz hasonlítja a korábban látott előadást
(ami inkább volt felolvasó est, ha jól értettem), illetve közben nézni Maria-t,
ahogy hibáját elismerően bólogat. Az egész este a maga váratlan húzásaival túlságosan
tökéletesnek tűnt, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem kértük a számlát. Mert,
hogy az újabb váratlan húzás maga a végösszeg volt, amit mi egy árkategóriával
lejjebb kalkuláltunk. Hamar kiderült, hogy az ok egészen prózai volt: a
pincérnő az egy darab két személyes tálat négyünknek rendelést, két darabnak
vette fel (étteremi matek), ez pedig erősen odacsapott az összegnek. Mégis
egyetértés volt abban, hogy a dolog megérte, hiszen van egy vicces közös
történetünk, ettünk egy igazán remek vacsorát (ami összehasonlíthatatlanul
túlszárnyalt mindent, amit eddig itt ettem) és láttuk Farö szigetének egy kis
részét. Mit lehetne ennél többet kívánni egy fél szombat délutántól?
Például, azt hogy legyen egy kicsit közelebb. Hazaérkezésünk után
ugyanis kiszámoltuk a lekocsizott kilométereket és órákat, majd keserűen
megállapítottuk, hogy azok így együtt bizony éppen a dupláját mutatják az
előzetesen vártaknak. A kirándulás elméleti origója (autóval olcsóbb, mint
busszal), tehát egyértelműen megdőlt, de abban a pillanatban se, sőt azóta se
éreztem, hogy ezt bár milyen szinten is bánnám. Sőt, ha lenne rá lehetőség,
újra mennék, és akkor már nem kellene hozzá Bergman se, csak a tengernyi
türelem a rákok szétszereléséhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése